A magyar mitológiai hagyományban a tárkányok (az ősi kovács beavatók) pontosan azt a szerepet töltik be, mint a kabírok: a fizikai és szellemi anyag átalakításának mesterei. Ez a tudásuk nem tanult tudás volt és nem is jegyezték le ezeket, hiszen pontosan tudták, hogy a szöveg lerontja a világot és ugyan ezt teszi az írás is, hiszen ezzel egy végső formát ölt a végtelen változó. Ezekben a szellemi irányzatokban a tárkány hagyomány és a tudat kozmikussá tétele az alábbi alappillérekre épült.
Fényből kovácsolt ember (Szellemi alkímia)
A tárkány nem csupán a vasat és a fémet formálta, hanem az embert magát. A mesterség külső műveletei (izzítás, kalapálás, edzés, tisztítás) a belső, lelki átalakulás szimbólumai voltak. A „fényből való kovácsolás” azt jelentette, hogy az égi, isteni szikrát (a fényt) belekovácsolták a durva, földi anyagba (az emberi testbe és lélekbe), létrehozva a beavatott és felébredt embert.
A tudat kozmikussá tétele
A kovácsüllő a világ közepe (axis mundi), a kovácstűz pedig a kozmikus teremtő tűz mása. A tárkány a szertartásos kovácsolás során átlépte a hétköznapi tér és idő határait és összekötötte az Alsó Világot (az anyagot, a tüzet és a fémeket), Középső Világot (az emberi szférát) és a Felső Világot (a csillagok és az égi fény birodalmát). A beavatási folyamat során a jelölt egyéni, korlátozott tudatát tágították ki, hogy az az univerzális, kozmikus renddel váljon egyenlővé.
Párhuzam a kabírokkal és a táltosokkal
A tárkányok a magyar hagyománykörben a tudás őrzői. Ahogyan a a kabír misztériumokban a kovács-istenek a tengeri veszélyektől védtek és a lélek túlvilági útját egyengették, úgy a tárkányok a tűz és a szellem erejével tisztították meg a közösséget a negatív hatásoktól és készítették fel a táltosokat a világok közötti utazásra (révülésre).
A magyar szakrális hagyományban és a szerves műveltség kozmikus szemléletében a mennyegző (nász) és a temetés (elmúlás/újjászületés) nem egymás ellentétei, hanem ugyanannak a kozmikus transzfigurációs (átlényegülési) folyamatnak a két tükörképe. Mindkét rítus az emberi létezés legmagasabb szintű beavatása, az egyéni korlátozott állapotból való kilépés és az Istennel (a Teljességgel) való kapcsolat helyreállítása.
A Szűz stációja
A szerves esztendőkörben és az asztrozófiai hagyományban a Szűz (Virgo) stációja a megtisztulás, az áldozatvállalás, az előkészület és az anyagba zárt isteni szikra megőrzésének stációja.
A Mennyegzőben a Szűz a tisztaság, a szüzesség és az előkészület állapota. A leány kikerül a lánykeretből, átmegy a megtisztulási szertartásokon (a menyasszonymosdatás, a fonó szimbolikája), ahol leveti a régi identitását, hogy alkalmassá váljon az isteni szövetség befogadására.
A Temetésben a Szűz a lélek megtisztítulásának, a földi kötöttségektől való eloldásának fázisa. Ahogy a búzaszem a földbe kerül (a Szűz csillagkép fő csillaga a Spica, azaz Búzakalász), úgy szorul be a lélek is az átmeneti állapotba, ahol a tisztulás által leveti a puszta anyagi kötődéseit, hogy felkészüljön az égbe költözésre.
Mindkét szertartásrend a Szűz stációjával indul, mert csak a tökéletesen megtisztított és áldozatra kész állapot képes hordozni a szentséget.
Hő és Fény egyesülése (Szakrális Alkímia)
A Kozmikus tudás szerint a mindenség fenntartója és teremtője a Hő és Fény, azaz a Szeretet (Hő) és a Világosság (Fény) szétválaszthatatlan egysége. A Mennyegző a külső egyesülés. A Férfi a Fény, az égi elv, a Nap szelleme, a szellem szikrája. A Nő a Hő, a földi/anyagi elv, a Hold szelídsége, a melegítő életadó tűz (az otthon tüze). A Mennyegzőben ez a két minőség egyesül, a Hő és a Fény egybeolvadásával jön létre az új élet lehetősége mind fizikai, mind szellemi szinten.
A Temetés a belső egyesülés. A halál pillanatában a test kihűl és eltávozik a Hő, a szellem visszatér az Ős-Fényhez. A temetési rítus célja, hogy a lélekben felhalmozott földi szeretet-hőt újra egyesítse az Isteni Fénnyel. A gyertyaöntés, a virrasztás és a halotti lámpások világítása mind azt a célt szolgálják, hogy a Fény mutasson utat a léleknek a Kozmikus Hőhöz (az Isten kebelére) való visszatéréshez.
Transzfiguráció, azaz az Istennel való kapcsolat helyreállítása
Mindkét misztérium mélyén a transzfiguráció (átlényegülés) áll. A hagyomány szerint az ember eredendően az Isteni Egység része, de a földi létezésben elkülönült.
A Mennyegzői transzfiguráció során a „két félből” újra EGY lesz. Nem két ember jogi szerződéséről van szó intézményesített keretek között, hanem két lélek kozmikus egyesüléséről. A pártagyöngy és a karikagyűrű, mint a végtelenség szimbólumai jelzik, hogy a férfi és a nő egymásban és Istenben kiegészülve éri el a teljességet. A leányfejdísz, a gyöngyös párta, az igazgyöngy a tisztaság és az örök test jelképe. A gyöngy visszaveri a fényt, az igazség tükre. A párta levétele a leánykor elgyászolása.
A fehér, ünneplő ruha és a menyasszonyi fátyol elkülönítés a világtól. A menyasszonysiratás búcsú a szülői háztól, a régi élettől. A vőfény (!) kikéri a menyasszonyt a szülői háztól, ez szentesítette a kapcsolatot. A vőfény az Ikrek képviselője az állatövben, a botjának a tetején madárfészek, ahol leszáll a lélekmadár. A vőfény varázsigéket mondott, ő vitte a vállán a szertartást, áldást mondott, áldást hozott. A menyasszony átemelése a küszöbön az átlépést jelentette az új életbe. A Lakodalom az új életközösség megünneplése. Megéltek mindent, nem lejegyzeteltek. A menyegző és a temetés is életfolyam volt, nem is ismerték a halált. Csak a félelemmel teli emberekből lehet egy működésre lefokozott rabszolgatársadalmat csinálni…
A Temetési transzfiguráció amikor a lélek kiszabadul az anyag börtönéből és visszatér a Teremtőhöz. A temetés nem a megsemmisülés, hanem a formából való átlényegülés a tiszta Szellem állapotába. A „porból lettünk, porrá leszünk” anyagi törvénye mellett a lélek visszaemelkedik a Fény-Haza dimenziójába. A földi test levetkőztetése, mosdatása, felöltöztetése, a szemfedő elkülönítés a földi szférától. A halott siratása búcsú a földi jelenléttől, az itteni háztól. Elbúcsúztatják a lelket földi otthonától.
A koporsó kivitele a házból lábbal előre az átlépés a túlvilágra. A Tor a lélek útjának támogatása, a közösség fennmaradása. A koporsót diófából készítették, méghozzá abból a diófából, amit akkor ültettek, amikor az ember megszületett. A révészt kell megfizetni azzal, amikor a szemfedő, a szemérem rákerül a szemre. A halott már tiszta: szemérmes. Jobb szemre arany, bal szemre ezüst pénz került. A menyegzői tulipános láda analóg a koporsóval. A menyegző szekerét ökör vontatja, a Rák csillagkép keleti megfelelője, hiszen nincs újjászületés áldozat nélkül. A halottas szekeret lovak húzzák (Nyilas csillagkép keleti megfelelője), hiszen ott van a Tejút közepe, oda megy haza. A Temető eredetileg az örök élet kertje virágokkal, gyümölcsfákkal, burjánzó növényzettel, ahol a közösség tort ült, táncolt.
Ezekben a szertartásokban a magyar szakrális hagyomány a kozmikus rendet képezi le a földi síkon, a születés, a nász és a halál egyetlen nagy beavatási körforgás állomásain amelyek mindegyike az emberi tudat istenivé válását (a tiszta Fénybe való visszatérést) szolgálja.
A búza, a kovász és a kenyér
A Spica/búza szimbolizálja azt a szellemi értéket, amelyet az ember élete során felhalmoz és amit a halál, vagy az átalakulás során átment az új életre. Ez a lélek-búza, amelyből az új élet kenyere készül. A búza a magyar szakrális kultúrában maga az Élet. A Spica az a csillag, amely a földi táplálékot és a szellemi kenyeret összeköti, a belső aratás és az örök-élet őrzője, az a pont, ahol az ember átadja magát az égi rendnek, hogy a Fény-mag újjászülessen.
A magyar szakrális kultúrában a búza, a kovász és a kenyér nem csupán alapvető élelmiszerek, hanem a létezés hármas tagozódásának (test, lélek, szellem) és az emberi transzfigurációnak a legfőbb anyagi hordozói. A hagyományos paraszti világban a búzát egyszerűen úgy nevezték: az Élet.
Ha a búza szellemi anyag, akkor a kovász a lélek lehelete, a láthatatlan transzformáló erő. A liszt és a víz önmagában halott keverék. A kovász az a szellemi/szerves hatóanyag, amely beindítja az erjedést, a „kelést”. Felemeli, levegőssé és élővé teszi az anyagot. A kovász, így a Szent Lélek, vagy a belső ébresztő tűz szimbóluma.
A régi magyar háztartásokban a kovászt soha nem hagyták teljesen elfogyni. A dagasztáskor mindig eltettek egy darabot a következő sütéshez. Ez a generációkon átívelő folytonosság, az ősök tudásának és az élet folytonosságának továbbörökítését jelentette.
A beavatási rítusokban a kovász a mester tanítása, vagy a belső élmény, vagy átélés amely az alvó emberi tudatot elkezdi „keleszteni”, átalakítva a nehéz, földi természetet.
A kenyér a tűz, a víz, a föld és a levegő, azaz a 4 elem egyesülése a szellem által. A kenyér maga a megtestesült és megszentelt anyag. Soha nem volt szabad megszegni anélkül, hogy az aljára késsel keresztet ne rajzoltak volna.
A kalács, amely a kenyér ünnepi formája, annak fonása a két család és a két lélek elválaszthatatlan összefonódását jelentette. A halott virrasztáskor a toron a kenyér a túlvilági útra útravalóként szolgált.
Az eleven zene és tánc a legmagasabb szentség
A magyar szakrális hagyományban a tánc nem szórakozás, hanem az imádság legmagasabb, testi/szellemi formája, a mozgásba lendült kozmikus rend. Amikor a magyar ember azt mondja, hogy valakit, vagy valamit „kitáncol”, az nem puszta figurázást jelent, hanem egy állapotból, helyzetből, vagy világból való szertartásos átemelést, kiszabadítást és átlényegülést.
A kitáncolás kifejezés a magyar népnyelvben ls rítusokban a határátlépés (beavatás) mágikus eszköze. A menyasszonyt az úgynevezett menyasszonytánc vagy kontyolási tánc során „kitáncolják” a szüzesség, a lánykeret és a szülői ház kötelékéből. A tánccal kiszakítják a régi identitásból, hogy átvigyék a menyecske, az asszony állapotába.
Kitáncolták a halott emlékét a földi szférából(amely a Gyimesekben és a Moldvai Csángóknál fennmaradt) a virrasztó tánccal, vagy halotti tánccal. Megbékéltetve ezzel a lelket, segítve őt a túlvilági dimenzióba való átlépésben,.
A népi gyógyászatban és a rituális életben a bajt, a rontást, vagy a gyászt „kitáncolták” az emberből. A rituális mozgás intenzitása és az izzadás kimosott minden idegen, ártó energiát.
A 12-es Táncrend: A kozmikus Esztendő és az Állatöv leképzése
A hagyományos magyar táncrend (pl: mezőségi, kalotaszegi, székely táncrendek egymásutánisága) szigorúan felépített szakrális ívet követ. Nem véletlen, hogy a klasszikus, teljes lakodalmi, vagy ünnepi táncciklus 12 stációból (táncfajtából/tételből) áll: ez a 12 állatövi jegy (a KOzmikus Év)földi leképzése.
A táncosok a térben a kört (a teljesség, az Ég szimbóluma), vagy keresztmetszetű vonalakat írnak le. A körtánc (karikázó) a szüzesség és az égi egység kifejeződése. A 12-es táncrend a lassú, méltóságteljes mozdulatoktól (a nehéz, földi anyag állapotától) halad a gyors, örvénylő, szinte lebegő figurákig (a tiszta Szellem és Fény állapotáig).
A 12-es táncrend végigtáncolásával a közösség újraéli a teremtés teljes ciklusát, a világ szüketését, megpróbáltatását, az ellentétek egyesülését és a kozmikus rendbe való visszatérést.
Az Eleven Zene és Tánc mint a Legnagyobb Misztérium
A tánc közben a test, lélek, szellem hiánytalanul egyesül a Jelenben. A hagyományos muzsika (hegedű, brácsa, bőgő) rezgései nem mesterségesek, hanem a természetből valók (fa, bélhúr, szőr, fém). A prímás nem kottát játszik, hanem a közösség és az egyén lelki rezdüléseit veszi le az égből és a térből. A hegedű a szellem lehelete, a bőgő a Föld szívverése, a brácsa pedig a ritmikus életlüktetés.
A legényesben, vagy verbunkban a férfi az égbe csapja a kezét, megüti a csízmáját, ez a szikra kipattanása, a Fény-elv megjelenése. A nő a férfi körül forog, megtartja és befogadka a mozgást, ő a melegítő Hő-elv. A csárdásban a két test egyetlen tengely körül kezd forogni. Amikor a forgás eléri a maximális sebességet a centrifugális erő és a belső egyensúly átlépi a fizikai határokat, megszűnik az én-tudat és belép a Szent Nász, a transzfiguráció.
A táncban a magyar ember nem elfelejti a valóságot, hanem belép a Valóságba. Amikor ropja a táncot a lakodalomban, vagy a toron, a földet sarkantyúzza (ébreszti a Földanyát), a kezét az ég felé tartja (kapcsolódik az Atyához) és az eleven zene ritmusára rituálisan kitáncolja magából a múlandót, hogy helyreállítsa az Istennel való örök kapcsolatot.
Leave a Reply